212/2. A csepegő titok — Folyékony bonyodalmak Courville felé

Laurent kalauz, aki nem volt hozzászokva az ilyen nyers elutasításhoz, bizonytalanul megállt a kettes fülke ajtaja előtt, mintha csak az elillant illatos felhő, most épp a nedvesség szaga miatt hezitált volna. Dr. Kroll és a fiatal hegedűs lány már a sarkon fordultak, láthatóan örültek, hogy az órásmester-ügy lezárult, és nem akartak egy újabb kalamajkába keveredni. Vaneau úr azonban mozdulatlan maradt, figyelmesen szemlélte a bezáródott ajtót.
– Ez az úriember – kezdte Laurent, hangja a sértődöttség és a bizonytalanság furcsa elegye volt – mintha direkt… direkt csinálná! A csomagja pedig továbbra is csöpög. Hallom, ahogy lassan tocsog a padlón belül.
Monsieur Vaneau enyhe biccentéssel nyugtázta. – A nedvességnek, kalauz úr, megvan az a különös tulajdonsága, hogy ritkán marad titokban. Hamarosan mindannyian tudni fogjuk, miért esik olyan nehezére ennek a történetnek szárazon indulni.
A kalauz kissé idegesen igazította meg gallérját. – És ha valamilyen… öhm… kárt okoz? A padlózat, a kárpit… a vasúttársaság nem tolerálná az efféle… folyékony hanyagságot.
Abban a pillanatban a kettes fülke ajtaja hirtelen résnyire kinyílt, és a zaklatott utas feje jelent meg a résen. Szemei vadul forogtak, és arcán az „afraid” kifejezés uralkodott. – Semmi baj! – sziszegte rekedten. – Minden rendben van! Én… én majd feltakarítom! Ne foglalkozzanak velem! – Ezzel az ajtó újra csukódott, a mozdulat pedig olyan erélyes volt, hogy egy pillanatra a folyosó is megremegett.
– Nos – mondta Monsieur Vaneau szárazon, miközben Laurent a döbbenettől szótlanul állt. – Legalább tudjuk, hogy az úr gondos. Feltakarítja. A kérdés már csak az, mit. És miért épp most, Courville állomás előtt, jutott eszébe, hogy ilyen alapos legyen.