211/9. A ritmusváltás titka — Végjáték Mireval peronján

Monsieur Vaneau elővette a zsebéből a régi, ezüst zsebóráját, lassan kipattintotta a fedelét, majd csendesen végignézett a feszülten várakozó társaságon.
– Pontosan öt perc múlva Mireval állomásra érkezünk – mondta kiegyensúlyozott, száraz eleganciával. – És ott végre pontot tehetünk e ritmikus rejtély végére.
– Mireval? – pislogott Dr. Kroll, miközben ijedten visszahúzta a csipeszét a szellőzőrácstól. – De hát a padozat alatti szerkezet még mindig egyre gyorsabban pörög!
– Mert a szürke köpenyes úr nem finomítani próbálta a dallamot, hanem siettetni – fordult az órásmester felé Vaneau. – Mindannyian azt hittük, hogy a padozat alatti bádoglemez rejti a veszélyt. Ez volt a félrevezetés. A valódi trükk a szellőzőjáratsor rezonanciája volt: a zenedoboz csak álcaként szolgált, miközben Ön a saját köpenyének bélésébe rejtett, ellopott óraműveket próbálta leszerelni és áthangolni.
A szürke köpenyes férfi arca elfehéredett, ám mielőtt tiltakozhatott volna, a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a kalauz alig tudott megkapaszkodni a folyosó korlátjában.
A szerelvény lassan begördült a kivilágított Mireval peronjára. Az ajtók sziszegve kinyíltak, s két helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük azonnal a szürke köpenyes utas elé lépett.
– Letartóztatom Önt a múzeumi óragyűjtemény elrablsása ügyében – jelentette ki a rendőrbiztos.
– ...és amint látják – fejezte be Vaneau a mondatát higgadtan –, a gyorsuló ritmus csupán az órásmester úr növekvő pánikját jelezte.
A letartóztatottat elvezették. Az ajtók becsukódtak, s a vonat kigördült az állomásról. A folyosón ekkor egy új utas bukkant fel: egy zaklatott úriember, aki egy nehéz, nedves papírdobozt szorított magához. Vaneau csak némán figyelte a kettes fülke felé siető idegent.