211/1. A lepecsételt bádogdoboz — Új arcok a folyosón

Laurent kalauz mély sóhajjal támaszkodott a folyosó falának, miközben a szerelvény ütemes kattogással gyorsított fel Pierrefort elhagyása után.
– Jelentem, Vaneau úr, a vérnyomásom épp most ért vissza a rendes kerékvágásba – jegyezte meg a kalauz, és megtörölte az homlokát.
– Rendkívül örvendetes, Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau halk, kimért hangon. – Bár az egyenletes pulzus néha kifejezetten hátrányos lehet a mi hivatásunkban, ha az ember meg akarja sejteni a következő bonyodalmat.
Dr. Kroll ijedten pislogott a folyosó vége felé, ahol a szürke köpenyes új utas küszködött a fülkéje kilincsével. A férfi görcsösen szorongatta a lepecsételt bádogdobozt, s közben riadtan tekintgetett hátra.
– Nem gondolja, hogy ez az úr túlságosan zaklatott? – suttogta Kroll, s közelebb lépett. – Úgy néz ki, mint aki egy hordó lőporon ül, s a gyújtózsinór már épp végigégett.
– Egy lepecsételt bádogdoboz ritkán tartalmaz lőport, doktor – jegyezte meg Vaneau egy száraz, halvány mosollyal. – Leggyakrabban szárazsüteményt vagy kellemetlen titkokat rejt. Bár a kettő kombinációja a legveszélyesebb.
A szürke köpenyes úr ekkor észrevette, hogy figyelik. Ijedtében kiejtette a kezéből a rézkulcsot, amely csörrenve gurult Vaneau cipőjének orráig.
– Elnézést… ezer bocsánat! – dadogta az utas, miközben kapkodva lehajolt. – Csupán nagyon sietős a dolgom Valmont-les-Bains állomásig.
Vaneau könnyed mozdulattal felvette a kulcsot, és átnyújtotta az idegennek.
– Parancsoljon. Bár a szerelvény sebességét a kulcs szorongatása sajnos nem befolyásolja, a lelki békéjét talán helyreállítja.
Az utas némán meghajolt, berontott a fülkéjébe, és kattanással magára zárta az ajtót.