210/7. Az eltűnő árnyék — Figyelmes jegykezelők Verneuil peronján

Vaneau úr lassan megfordult Laurent kalauz felé, tekintete olyan nyugodt volt, mintha csupán a vasúti menetrendről diskurálnának. „Laurent, kedves barátom, úgy tűnik, Verneuil állomás mai napon különösen vendégszerető a sürgős távozók iránt. Vajon a monsieur, aki ilyen figyelemre méltóan igyekszik elvegyülni a tömegben, nem felejtett el valami apróságot a jegykezelőnél? Egy csekélyke poggyászt, esetleg egy elszórt gyanús pillantást?”
Laurent kalauz, aki már rutinszerűen mozdult volna, most kissé elbizonytalanodott. „De Monsieur Vaneau, az úr… már majdnem bent van a másik vagonban. És a helyi nyomozók… nos, ők a peronon állnak, kissé… zavarodottan. Olyan, mintha valami ketyegne a fülükben, nem a rézszerkezet, hanem a feletteseik hangja.” A helyi nyomozók, akiknek arca valóban az aggodalom és a tehetetlenség keverékét mutatta, épp egy tisztes távolságból méregették a füstölgő kalitkát, mintha az bármelyik pillanatban karmokat növeszthetne.
A zaklatott utas, akinek szemei eddig Vaneau és Laurent között cikáztak, most a peronra meredt. „Látják? Ez az! Valaki más! Valaki, aki nem szereti a kalapdobozokat, vagy a tulajdonosaikat! És most elmenekül! Csupán azért, mert én… mert én… ájultam!”
Dr. Kroll ujjai izgatottan doboltak a mellényén. „Ez az! Az elkövető! Vagy legalábbis egy cinkos! Ez a mechanizmus… ez nem egy ártatlan óramű! Előre kell mennünk, még mielőtt… mielőtt a vonat elindulna!” A fiatal nő hegedűtokkal a háta mögött reménykedve bámult Krollra, mintha a doktor szavai a zene helyett most valami megnyugtató dallamot ígérnének.
Vaneau úr egy pillanatig némán figyelte a zűrzavart. A peronon egyre élénkebb lett a mozgás, a kalauz már a sípot kereste, a helyi nyomozók pedig még mindig tanácstalanul topogtak. „Kroll doktor, a sietség ritkán vezet tiszta gondolatokhoz, legfeljebb elkapkodott lépésekhez. És ne feledje, egy menekülő árnyék néha többet elárul, mint egy hangos vallomás.” Vaneau ekkor, mintha csak az időt ellenőrizné, elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig elmerült a számlap nézésében. „Pontosan öt perc múlva Pontoise állomásra érkezünk. Azt hiszem, addigra eléggé tisztába kerülünk azzal, hogy az árnyék úr miért volt olyan sietős, és miért épp a mi társaságunkat kerülte el oly kitartóan.”
A kalauz még a sípját sem fújta meg, amikor a vonat hirtelen egy apró rántással megmozdult. A peronra pillantva látszott, ahogy a sötét kalapos úr vagonja már a távolban úszik, a helyi nyomozók pedig lassan, mintha csak akkor ébrednének fel, elindultak Vaneau felé. A füstölő rézszerkezet továbbra is ketyegett, de most már más volt a levegőben. A rejtély új fejezete kezdődött, messze Verneuil zajos peronjától.