210/5. A doboz rejtélye — Verneuil peronján

A vonat mély sóhajjal állt meg. A folyosó ajtói kitárultak, beengedve Verneuil állomás zaját. A peron zsivaja azonban semmit nem vont le a rézszerkezet ritmikus ketyegéséből. A feszültség tapintható maradt.
A zaklatott utas, tekintetével még mindig a fura szerkezeten, lassan felnézett. Szemei, bár még zavarosak voltak, most félelemtől villantak fel, ahogy a peronon álló arcokat pásztázta.
„Nos, Laurent, a Verneuil-i közönség meglehetősen közönyös a mi kis ketyegő rejtélyünk iránt,” – jegyezte meg Monsieur Vaneau. „Nem minden titok érdemel azonnal vörös szőnyeget.”
Laurent kalauz aggódva fordult. „De Monsieur, a helyi rendőrség! Mi van, ha ez veszélyes? A mandulaillat… Kroll doktor is mondta!” Tekintete idegesen szökdelt.
Dr. Kroll bólintott. „A szag… A szürkés elszíneződés is aggasztó. Evakuálni kellene a kocsit?” A fiatal nő hegedűtokkal a háta mögött még jobban összerezzent.
Vaneau úr, a nyugalom megtestesítője, lassan elfordult a peronról. „Evakuálni? Kroll doktor, ez nem kémiai labor. A mandulaillat, bár hangulatos, még senkit sem késztetett jegyfeladásra. A szürkés elszíneződés pedig a réz patinája, egyfajta idősödő elegancia jele.” Vaneau finom mozdulattal igazította meg a mandzsettáját. „A helyi nyomozók aligha ugranak ki azonnal, amíg nem tisztázódik, hogy valóban van-e itt felderíteni való, azon kívül, hogy egy úr a kalapdobozából egy kissé hangos ébresztőórát produkált.”
A zaklatott utas ekkor végre megszólalt, hangja rekedt, de határozott. „Nem… nem tudom, mi ez. Nem az enyém.”
Laurent kalauz hitetlenkedve nézett rá. „Nem az Öné? De hát a kalapdobozából került elő, Monsieur!”
Vaneau úr felemelte a kezét. „Egy pillanat, Laurent. A tulajdonjog kérdése néha bonyolultabb. Uram,” – fordult az utashoz – „biztos benne, hogy ez a zajos emlék nem tartozik Önhöz? Talán egy eltévedt ajándék, amit a Mikulás felejtett el a kéményében?”