210/4. A ketyegő utórezgés — Ébredés a folyosón

A zaklatott-uj-utas lassan nyitotta ki a szemét, pislogva a folyosó gázlámpájának fényében. Mély sóhaj hagyta el ajkait.
„Végre!” – suttogta Laurent kalauz, szája majdnem mosolyra húzódott. „Monsieur, jól van? Mi történt? És mi ez a szerkezet?” – hadarta.
Monsieur Vaneau felemelte a kezét. „Egy pillanat türelmet, Laurent. Aligha a legjobb módja a gyógyulásnak, ha rögtön egy kihallgatásba torkollik. Főleg, ha valaki egy ilyen… zajos tárggyal a fejénél eszmél. A mandulaillatról nem is beszélve.”
A fiatal nő hegedűtokkal a háta mögül ijedt „Jaj!”-t hallatott. Dr. Kroll előrelépett. „De Monsieur Vaneau, ha ez gázmérgezés lenne? Az illat… gyanús! A szerkezet színe is furcsa.” – Kroll hangja remegett.
„Gázmérgezés?” – Vaneau úr felemelte a szemöldökét. „Nos, ha az, akkor rendkívül válogatós. Csak a doboz tulajdonosát érte utol. A gőze, bár mandulaillatú, eddig csak a levegő tisztaságát rontotta. Vagy legalábbis nem *közvetlenül*.”
Az utas lassan feltápászkodott, és a rézszerkezetre nézett. Szemei tágra nyíltak, döbbenettől.
„Mi… mi történt?” – kérdezte rekedten, suttogva.
„Úgy tűnik, ön elájult, miután ez a szerkezet aktiválódott a kalapdobozában” – felelte Vaneau úr. „Laurent kalauz úrral azon tanakodtunk, vajon ez újfajta divat-e, vagy hatékony módja a figyelem felkeltésének.”
Laurent kalauz halkan felsóhajtott. „De a szerkezet! Monsieur, ez… ez egy bomba?”
Vaneau úr rátekintett Laurent-ra, majd az utasra, akinek arca halálfehérré vált. „Ó, Laurent, egy bomba? Az túl egyszerű. És nem is lenne ilyen csendes. Ez a szerkezet valami sokkal intimebb titkot rejt.” Majd az utas felé fordult. „Mondja, uram, miért utazik egy ilyen… zajos emlékkel?”
A zaklatott utas nem válaszolt. Hirtelen felpattant, és a rézszerkezet felé nyúlt. Mielőtt hozzáérhetett volna, a vonat hirtelen megrándult, tompa puffanás hallatszott, mintha az expressz egy váltó felett gurult volna át. A fék szisszent, a szerelvény lassítani kezdett.
„Verneuil” – mondta Laurent kalauz, szemei Vaneau úrra szegeződtek. „De még semmit sem tudunk!”
Vaneau úr csak egy halvány mosolyt villantott. „Azt gyanítom, Verneuil állomáson sem fognak azonnal megfejteni minden rejtélyt, Laurent. A történet néha szeret várni a színpadi bevonulásra.”
A vonat lassan gurult be az állomásra. A feszültség továbbra is tapintható maradt a folyosón. Az utas mereven állt, tekintete a ketyegő szerkezeten, mintha az a saját sorsát mormolná.