210/3. A csilingelő rejtély — A folyosó néma tanúi

Laurent kalauz, bár a fémes ketyegés elhalkult, és a mandulaillatú gőz is elült, még mindig nem tudott teljesen megnyugodni. Szemei a réz szerkezet és Vaneau úr között ingadoztak, mintha a detektívre bízná a világ összes megoldatlan rejtélyét, és egy apró gőzgépezet működését is.
„Expresszív… ébresztőóra?” – kérdezte Laurent, hangja kissé rekedtesen. „De Monsieur Vaneau, ki utazna egy ilyen… egy ilyen… ketyegő rézmadárral a kalapdobozában? Ráadásul egy olyan ember, aki aztán elájul, mintha a saját ketyegése verte volna le!”
Vaneau úr elgondolkodva megérintette a doboz szélét. „Nos, Laurent, az emberek néha furcsább dolgokkal is utaznak. Egy ilyen szerkezet, amely érzékeny a hirtelen mozdulatokra, és mandulaillatú gőzt pöfög, aligha egy mindennapi papagáj. Talán nem is az időt méri, hanem az… eseményeket. Vagy a tulajdonosának idegállapotát.” Tekintete az eszméletlen utasra siklott, aki lassan, egy mély sóhajjal jelezte, hogy a tudat a felszínre bukkan.
Ekkor egy halk nyikorgás hallatszott a folyosó túlsó végéből, ahol Dr. Oskar Kroll arca bukkant fel óvatosan, mögötte a fiatal hölgy hegedűtokkal. Mindketten tágra nyílt szemmel figyelték az eseményeket, alig mertek lélegezni, mintha a levegőben lógó rejtély fertőző lenne.
„És mi lesz vele?” – Laurent a zaklatott utasra mutatott. „Ébred! És talán… talán tudja, mi ez a dolog!”
Vaneau úr elmosolyodott. „Vagy talán épp azt tudja a legjobban, mi *nem* ez a dolog, és ettől ájult el. Türelmét, Laurent. A legérdekesebb rejtélyek sosem sietik el a megfejtésüket. Különösen nem akkor, ha valaki egy efféle, rendkívül… *személyes* ébresztőórát rejtett egy kalapdobozba. Bizonyos vagyok benne, hogy Verneuil állomáson ennél is többet fogunk tudni.”