209/4. A vonó csavarja — Rejtélyes üzenet az óraműves madártól

– Egy csavar, mondja? – kérdezte Vaneau úr, tekintete a fiatal nő kezén lévő vonó hegyére fókuszált. – Lássuk csak. A zene és a mechanika néha meglepő módon összefonódik.
– A nagybátyám említette, a dallam a kulcs... és ehhez ez a vonó is kellhet – magyarázta a fiatal nő, hangja még mindig remegett.
Vaneau úr óvatosan átvette a vonót. A hegedűs szerszám végén egy apró, különös formájú rézcsavar pihent, alig láthatóan, mintha dísz lenne. Vaneau csipeszével könnyedén kioldotta.
– Zseniális – mormolta a detektív. – Egy olyan alkatrész, amit csak a hozzáértő ismer fel. Laurent, kérem, tartsa meg ezt a vonót. A hölgynek szüksége lesz rá, miután a madár befejezte a dalát.
Laurent remegő kézzel vette át a vonót, tekintete a füstölgő kalitkáról Vaneau mozdulatait figyelte. „Befejezte a dalát?” – gondolta.
A detektív finoman behelyezte a rézcsavart a papagáj szárnya alatti nyílásba. Halk kattanás, a ketyegés ritmusa megváltozott. A füst elült, a madár mechanikus szeme felvillant. A selyemszálak megfeszültek, a réztollazat lassan mozogni kezdett, mintha lélegezne.
– Énekelni készül – suttogta a fiatal nő, egy lépéssel közelebb. – A nagybátyám azt mondta, csak így nyitható ki a széf.
– Vagy leleplezhető a szándék, ami a széf mögött áll – tette hozzá Vaneau úr, ahogy a papagáj lassan, recsegő hangon megszólalt. Nem dal volt az, hanem mechanikus ciripelés, amely rezonált a fülkében. A hangok erősödtek, és a rézmadár szárnya egy apró, összehajtott papírdarabot ejtett a kalitka aljára.
Laurent riadtan felkiáltott: – Egy üzenet? Nem egy robbanás?
Vaneau úr nyugodtan felvette a papírt. – Ahogy mondtam, Laurent. A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek. És sokkal hasznosabbak, ha nem robbannak az arcunkba.