209/3. A mechanikus tollas — Sárgaréz gyanúsítottak a robogó expresszen

– Egy mechanikus madár – suttogta Laurent, és gyanakvón bökdöste meg a szódásüveg nyakával a kalitka rácsát. – De Monsieur Vaneau, ha ez nem valódi állat, akkor miért füstöl? Csak nem a széntüzelésű változathoz van szerencsénk?
– Aligha, Laurent. A gőzök a belső barometrikus tartályból származnak, amelyet a Saint-Mireux-ből való indulásunk előtt tölthettek fel – magyarázta Vaneau úr, miközben egy vékony ezüst csipeszt vett elő a mellényzsebéből. – A selyemszálak pedig, amelyek a madár lábához csatlakoznak, nem béklyók, hanem finom áttételek.
A fiatal nő zsebkendőjébe törölte könnyeit, és félve közelebb lépett.
– A nagybátyám azt mondta, a madár éneke nyitja a mirevali páncélszekrényt. De ha a fogaskerekek elakadnak a koromtól, a szerkezet önmegsemmisítő módba vált!
– Rendkívül barátságos rokon – jegyezte meg a detektív szárazon. – Laurent, legyen kedves, tegye le azt a szódásüveget. Nem szeretném, ha a mirevali titkokat végül a hálókocsi kárpittisztítójával kellene megbeszélnünk.
– De hát még mindig ketyeg, Monsieur! – méltatlankodott a kalauz, bár engedelmesen a sarokba állította az üveget.
– A ketyegés a pontosság jele, kedves barátom. Nézze csak meg ezt a kis nyílást a réztollas szárny alatt. Úgy tűnik, hiányzik belőle egy aprócska alkatrész. Valami, ami a dallamot szabályozná.
A fiatal nő hirtelen a hegedűtokjához kapott.
– Lehet, hogy... a vonó végén lévő csavar az? – kérdezte reménykedve.