208/6. A hűtővizsga — Gőzök és selyemszálak a négyes fülkében

„A jeges limonádém! Még megvan a büfékocsiból!” – kiáltotta a fiatal hölgy, és habozás nélkül a rézszerkezet felé nyújtotta a párás üvegpoharat.
„Álljon meg, asszonyom!” – hördült fel a szürke köpenyes utas, és karjával kétségbeesetten védte a kalitkát. „A citromsav reakcióba lépne a sárgaréz szeleppel, s a túlnyomás azonnal levinné a kupé tetejét!”
„Ami kétségkívül javítana a fülke szellőzésén, bár a vasúttársaság aligha méltányolná a tető konstrukciójának önkényes módosítását” – jegyezte meg Vaneau teljesen higgadtan, miközben hajszálpontos mozdulattal hajolt a kalitka fölé. „Laurent, ahelyett, hogy az egyenruhája gombjait számlálná, kérem, hozzon egy üveg szódavizet és egy tiszta kendőt a konyhából.”
A kalauz megkönnyebbülten szaladt el a folyosón, mintha az élete múlna rajta – s ebben a pillanatban talán nem is tévedett sokat.
Vaneau a zsebéből előhúzott egy finom ezüst csipeszt, és óvatosan a leállt szerkezet fogaskerekei közé nyúlt. A szerkezetből nem egy túlhevült alkatrészt emelt ki, hanem egy vékony, fekete selyemszálat.
„Lám csak” – mormolta a fődetektív, miközben a szálat a lámpa fénye felé tartotta. „Úgy tűnik, a barometrikus szerkezet nem a természet törvényeinek áldozata lett. Valaki rendkívül gondosan ügyelt rá, hogy pontosan ebben a fülkében hallgasson el.”
A szürke köpenyes utas arca egy árnyalattal halványabbá vált. „Azt akarja mondani, hogy ezt... valaki szándékosan akasztotta meg?”
„Én csupán azt állítom, hogy a selyem ritkán terem meg magától a rézfogaskerekek között, uram” – felelte Vaneau szelíd mosollyal.