207/2. A csikorgó szendvicstartó — Éjszakai zakatolás Lantenay felé

A folyosón elhaló léptek zaját hamar felváltotta a hatos fülke felől érkező fojtott, fémes berregés. Laurent kalauz szinte kimenekült az ajtón, s sápadt arccal kapaszkodott meg a rézkilincsben.
– Monsieur Vaneau! – suttogta szaggatottan a kalauz, miközben szemei riadtan ugráltak a sötétített üvegajtó és a fődetektív között. – A doboz… nem csupán kopog. Azt hiszem, éppen feloldja a saját lakatját!
Monsieur Vaneau egyetlen megfontolt lépéssel közelebb lépett, kezét a zakója zsebébe süllyesztve, a tőle megszokott szilárd eleganciával.
– A zárszerkezetek önálló akarata ritka tünemény, Laurent – jegyezte meg halkan. – Bár el kell ismernem, a jelenlegi tétel inkább emlékeztet egy türelmetlen órásmester kísérletére.
A fülkeajtó ekkor résnyire nyílt, s a sötét szemüveges hölgy zaklatott tekintete villant ki a résen.
– Uraim, kérem! – méltatlankodott remegő hangon, miközben a lábával próbálta beljebb tolni az üléssor alá a ketyegő fadobozt. – Csupán egy ártalmatlan családi ritkaság. Nincs semmi oka a gyanakvásra!
– Maga a gyanakvás valóban túlzás lenne – bólintott Vaneau udvariasan. – Az azonban fefelett figyelemreméltó, hogy a családi ritkasága éppen most próbál kibújni a tölgyfa burkolat alól.
A lelakatolt doboz sarkánál ugyanis egy apró, finom sárgaréz csipesz bukkant elő, s szorgalmasan vakargatni kezdte a vasreteszt.
– Ez képtelenség! – sikkantott fel a hölgy. – Ez csak egy mechanikus szendvicstartó!
– Egy meglehetősen éhes szendvicstartó – állapította meg a fődetektív száraz mosollyal, amint a szerelvény sötét erdők között zakatolt tovább Lantenay irányába.