206/1. A ketyegő kalitka — Éjszakai zakatolás Montmirail felé

Monsieur Vaneau csendesen kilépett a folyosóra, ahol az új utas éppen a hetes fülke zárjával viaskodott. A sötétzöld kabátot viselő úr olyan görcsösen szorongatta a selyemkendővel letakart kalitkát, mintha az az életét jelentette volna. A kendő alól finom, ütemes ketyegés szűrődött ki, amely legkevésbé sem hasonlított egy kanári csipogására.
– Engedje meg, hogy segítsek – ajánlotta fel Vaneau szelíden, és egyetlen pontos mozdulattal elfordította a kissé akadandó kilincset.
– Köszönöm, rendkívül figyelmes – pihegte az utas, miközben idegesen pillantott a folyosó mindkét irányába. – Meglehetősen kényes szállítmányt viszek. Különleges, törékeny szerkezet.
– Úgy sejtem, a kalitka lakója nem igényel madáreledelt – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár a ketyegése kétségkívül rendkívül pontos ritmust tart.
– Csupán egy antik asztali óra! – vágta rá sietve a férfi, de a hangja hallhatóan megbicsaklott. – Egy ritka gyűjtői darab. Semmi köze semmiféle szabálytalansághoz!
Mielőtt Vaneau válaszolhatott volna, Laurent, a kalauz sietett végig a szőnyegen, homlokán finom izzadságcseppekkel.
– Monsieur Vaneau... elnézést a zavarásért, de az egyes fülke utasa most vette észre, hogy eltűnt a gyémánt berakású melltűje. És ami még különösebb: a dobozában a drágakő helyén csupán egy apró, felhúzható bádogegér lapult.
Vaneau halványan elmosolyodott, majd sokatmondó pillantást vetett a ketyegő kalitkára.
– Úgy tűnik, az éjszaka nem szűkölködik mechanikus meglepetésekben – állapította meg halkan.