205/7. A mirevali széfkulcs — Csikorgó fékek Mireval peronján

Monsieur Vaneau lassan előhúzta a zsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta a pattintós fedelet, és egy pillanatig csendben nézte a finoman ketyegő mutatókat.
– Pontosan három perc múlva Mireval állomására érkezünk – jelentette ki szelíden.
– És addig megmagyarázza ezt a képtelenséget? – méltatlankodott a sötétkék kabátos utas, miközben idegesen a fülkeajtó felé húzódott.
– Természetesen – bólintott Vaneau. – Mindenki azt hitte, hogy az aktatáskában lapuló rézzsetonok jelentik a titkot. A szürke köpenyes úr csak a nagybátyja örökségét kereste, Ön viszont pontosan tudta, hogy a valódi vagyont érő szabadalmi részvényeket a mirevali bankfiókban helyezték letétbe. Ehhez a rekeszhez kellett a kulcs, amelyet a fűtési lajstrom bőrbélésébe varrtak. Ön kétszáz frankot ajánlott egy látszólag értéktelen könyvért – a hirtelen nagylelkűség mindig elárulja a kapzsiságot.
A sötétkék kabátos tiltakozásra nyitotta a száját, ám a vonat abban a pillanatban akkorát fékezett, hogy a kalauz a falnak egyensúlyozott, s a folyosóról pohárcsörrenés hallatszott. A szerelvény lassan begördült Mireval kivilágított peronjára.
Az ajtó kitárult, és a marlotte-i nyomozó lépett a fülkébe két csendőr kíséretében.
– Letartóztatom Önt csalás kísérlete és okirat-eltulajdonítás miatt! – jelentette ki a nyomozó határozottan.
– ...ahogyan azt a legutóbbi állomásról küldött táviratom alapján Önökkel előre tudattam – fejezte be Vaneau halk, elégedett mosollyal.
A tettest elvezették, a szürke köpenyes utas pedig megkönnyebbülten szorongatta a megszerzett lajstromot. A vonat ajtai becsukódtak, s a szerelvény újra nekilendült az éjszakának. A folyosón ekkor egy új utas suhant el, aki gyanúsan óvatosan egy selyemkendővel letakart, ketyegő kalitkát szorongatott. Vaneau csendesen követte őt a tekintetével.