205/5. A rézkorongok titka — Éjszakai zakatolás Mireval felé

– Ha megengedi, Monsieur Vaneau – lépett előre Laurent kalauz, és izgatottan megigazította az aranysújtásos tányérsapkáját. – A négyest, a nyolcast és a kettedest eltekerem.
A fém tárcsák halk kattanással ugrottak a helyükre, majd a súlyos bronzretesz határozott pattanással engedett a nyomásnak. A szürke köpenyes utas megkönnyebbülten sóhajtott fel, mintha legalábbis egy gőzkazán nyomása szállt volna el a mellkasáról.
– Hála az égnek! Mégsem kell szétvágnunk a nagybátyám örökségét! – kiáltott fel.
Vaneau azonban óvatos mozdulattal emelte fel a táska fedelét. A várt arany- vagy ezüstpénzek csillogása helyett sötétkék bársonybélés tárult fel, amin egy vaskos, bőrkötéses könyv pihent, alatta pedig néhány sornyi, sárgarézből öntött, számozott korong hevert.
– Hát ezek meg mik? – meredt a tartalomra Laurent. – Csak nem színházi biléták?
– Közel jár, kalauz úr – mosolyodott el szárazon Monsieur Vaneau, miközben finom ujjbegyeivel kiemelte a legfelső rézkorongot. – Ezek a vasúti társaság egykori gőzfürdőinek belépőzsetonjai. A vaskos kötet pedig nem más, mint a vasúti fűtőberendezések régi szabadalmi lajstroma.
A szürke köpenyes utas elhűlve pislogott.
– De a nagybátyám azt mondta, felbecsülhetetlen értékű ritkaságokat hagyott rám!
– És nem is hazudott – jegyezte meg Vaneau elnézően. – Egy vasúttörténész számára ez maga a Kánaán. Bár elismerem, a zálogházban kevesebbet adnának érte, mint egy tál meleg levesért.
A detektív ekkor elővette régi ezüst zsebóráját, lepattintotta a fedelét, majd nyugodtan az utasra pillantott.
– Pontosan tizenkét perc múlva Mireval állomásra érkezünk. Ott talán kiderül, miért állt szándékában valakinek megvásárolni ezt a táskát még azelőtt, hogy Ön átvette volna.