205/2. A csörgő családi örökség — Éjszakai zakatolás Beaumont felé

– Pontosan mire gondol, uram, amikor ritmikus csörgést említ? – kérdezte Monsieur Vaneau, miközben a kalauzzal együtt a szürke köpenyes utas mögött lépdelt a folyosón a legközelebbi szabad fülke felé.
– Nem aprópénz hangja, az szent! – suttogta a férfi, s az ülésre helyezte a nehéz, sárgaréz lakattal védett aktatáskát. – Amikor áthaladtunk az Oiseval melletti vashídon, a táska belseje ütemes, fémes ketyegésbe és csörgésbe kezdett! Mintha egy apró szerkezet életre kelt volna benne.
Laurent kalauz gyanakvóan méregette a bőrtáskát.
– Uram, ha ez valami pokoli gép, kötelességem a következő megállónál átadni Önt a hatóságoknak!
– A pokoli gépek ritkán kapnak sárgaréz lakatot és marhabőr borítást, Laurent barátom – jegyezte meg Vaneau csendes derűvel. – Az elkövetők többnyire kevesebb gondot fordítanak az esztétikára. Mondja csak, uram, mióta van az Ön birtokában ez az aktatáska?
– Tegnap este kaptam meg a nagybátyám ügyvédjétől – felelte a szürke köpenyes utas, miközben idegesen törölgette a homlokát. – A kulcsot viszont egy külön borítékban postázták... ami természetesen elcserélődött a csomagfeladásnál.
Vaneau elgondolkodva hajolt a táska fölé. A vonat épp egy éles kanyart vett be, s a bőrönd mélyéről ekkor valóban tompa, csilingelő hang szűrődött ki.
– Nos – mosolyodott el a fődetektív –, úgy tűnik, az öröksége nemcsak megérkezett, de türelmetlenül követeli a figyelmet.