205/1. A lelakatolt aktatáska — Éjszakai suhanás Varelmont felé

A szerelvény egyenletes ritmusban gyorsult fel az éjszakában, maga mögött hagyva Oiseval ködbe vesző fényeit. Laurent kalauz megkönnyebbülten fújtatott a lezárult csempészügy után, ám amikor a folyosóra lépett, gyanakvóan méregette az újonnan felszállt utast.
A szürke köpenyes férfi görcsösen szorongatta a túlságosan nehéz, sárgaréz lakattal lezárt aktatáskát. Minden egyes vonatzökkenésnél riadtan rezzent meg, mintha maga a végítélet kopogtatna a kocsiajtón.
– Minden rendben van, uram? – kérdezte Laurent kalauz, miközben óvatosan közelebb lépett. – A menetjegyét kérném.
– Rendben? Semmi sincs rendben! – sziszegte fojtottan az utas, s remegő kézzel halászott elő egy gyűrött papírost a zsebéből. – Ha tudná, mit szállítok ebben a táskában… maguk mind fejvesztve ugrálnának ki a robogó vonatból!
Monsieur Vaneau megfontolt léptekkel közeledett a folyosón. Ősz haját eligazította, s derűs nyugalommal mérte végig a zaklatott jövevényt.
– A tapasztalatom szerint, uram – jegyezte meg a detektív száraz eleganciával –, a legveszélyesebbnek kikiáltott csomagokban többnyire csak száraz sütemény vagy egy rosszul ledugózott tintásüveg lapul.
– Ez nem sütemény! – csattant fel a férfi, de nyomban el is hallgatott, s rémülten pillantott körbe. – Ez egy családi örökség… ami tegnap este óta ritmikus csörgésbe kezdett, valahányszor északnak fordulunk!
Laurent kalauz elfehéredve hátrált egy lépést. Vaneau csendesen elmosolyodott: az új rejtély első akkordjai máris megszólaltak.