203/1. A fekete kalapdoboz — Éjszakai indulás Marlotte felé

Laurent kalauz halkan kieresztette a levegőt, miközben zsebkendőjével megtörölte az homlokát.
– Uram, ezt a műszerészt akár lausanne-i órásnak is hihettük volna – mormogta, miközben visszafordult a folyosón.
– A feltételezések ritkán fizetnek menetjegyet, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau száraz eleganciával. – Ellenben az új utasunk láthatóan több gondot fordít a poggyászára, mint a saját kényelmére.
A szürke köpenyes férfi a fülkesor közepén állt meg. Karja görcsösen szorította a selyemszalaggal átkötött, mélyfekete kalapdobozt. Amikor Laurent készségesen felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen a csomag elhelyezésében, az utas élesen hátrahőkölt.
– Hozzányúlni tilos! – sziszegte a férfi, s hangjában finom remegés bujkált. – Ebben nem kalap van, ha feltétlenül tudni akarja.
– Hát persze – bólintott Vaneau udvarias mosollyal. – Egy kalapdobozban manapság kalapot tartani túlságosan szokványos lenne.
A mozdony éles sípszóval jelezte a gyorsítást, mire a szerelvény lassan kanyarodni kezdett Marlotte irányába. A hirtelen zökkenőtől az új utas megbillent, s a doboz oldalról enyhén megkoccant a fülkeajtó rézkilincsével. A zárt selyemfedél alól nem fémes csörgés, hanem furcsa, fojtott kaparászás és egy gyenge illatfelhő szivárgott ki, amely leginkább drága parfümre és nedves szalmára emlékeztetett.
– Remélem, a doboz tartalma nem igényel külön vacsorajegyet – jegyezte meg Vaneau csendesen, miközben kíváncsian végigmérte a zaklatott jövevényt.