202/9. A csörgő bőrtáska — Éjszakai utascsere Valcourt peronján

A szerelvény végül teljesen megállt Valcourt gőzölgő peronja mellett. A zaklatott utas, arcán a mély zavar és a megkönnyebbülés keverékével, kapkodva szedte össze táskáját és a híres-nevezetes bársonymappát.
– Remélem, a croissant még friss lesz, mire Elberenbe ér – búcsúzott tőle Monsieur Vaneau a fülke ajtajából, kifogástalan udvariassággal.
Az utas csak egy suta fejhajtással felelt, mielőtt sietősen lelépett a lépcsőn a ködös éjszakába. Laurent kalauz mély megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, de a folyosó nyitott ajtajában szinte azonnal összeütközött az új felszállóval.
A sötétkék kabátot viselő úr gyors, ideges léptekkel lépett a VIP-kocsi szőnyegére. Egy láthatóan súlytalan, mégis mindkét kezével görcsösen markolt bőr utazótáskát tartott maga előtt.
– Valcourt állomás. A helye a négyes fülkében van, uram – jelentette Laurent, miközben átvette a menetjegyet.
– Kiváló – felelte az utas felhangoltan, s tekintete ide-oda ugrált a folyosón. – Csak ne nyúljon a táskámhoz! Nincs benne semmi, ami érdekes lehetne. Csak... családi iratok. Vagy inkább mintadarabok.
Vaneau csendben figyelte az újonnan érkezettet. Szeme megakadott a bőrtáska sarkán kilógó apró, csiszolt sárgaréz pánton, amely halk, fémcsengő hangot adott, amint a férfi a fülkéje felé indult.
– A családi iratok ritkán csörögnek ilyen dallamosan – jegyezte meg a fődetektív szárazon.
– Ugyan, ez csak a kulcscsomóm! – csattant fel a férfi, majd gyorsan bezárkózott.
A sínek mentén felharsant a csatlakozó sípjele, s az Intercontinental Express lassan gördülni kezdett a sötétbe kanyargó pályán, Pont-Viel felé.