202/8. A tintafoltos margó — Éjszakai sejtelmek Valcourt felé

A zaklatott utas ügyetlen ujjakkal bontotta ki a selyemszalagot, s a legfelső lap szélére pillantott. A margón apró, szálkás betűkkel rótt széljegyzet éktelenkedett, mellette egy elkenődött tintafolttal.
– Ez... ez nem titkos állami dokumentum – hüledezett az utas, miközben szemüvegét az orrára tolta. – Ez csupán egy megrendelőlap a szomszédos vagon fűtőtestjeihez! A széljegyzet pedig... egy pékáru-jegyzék?
– Pontosabban három croissant és egy adag mentatea, Elberen felé félretéve – helyesbített Monsieur Vaneau száraz mosollyal. – Ön a saját szellőzőgondjait összetévesztette a vasúti bisztró éjszakai beszerzési jegyzékével.
Laurent kalauz zavartan megvakarta a fejét, majd a papír fölé hajolt.
– De hát akkor miért rejtette ezt a bársonymappába, uram? – kérdezte a kalauz a zaklatott utashoz fordulva.
– Mert azt hittem, a huzat oka a fülkémben lévő szellőzőnyílás szabotázsa! – fakadt ki az utas pirulva. – A szomszédos úr horkolása miatt nem tudtam aludni, s mikor meghallottam a ketyegést, azt hittem, a doboz egy... egy szerkezet.
– A ketyegést csupán a szellőzőcsőbe szorult sárgaréz alátét okozta, amelyet az imént távolítottam el – magyarázta Vaneau, miközben gomblyukába csúsztatta az óraláncot. – A dráma tehát véget ért, ám a vonat most fékez.
A kerekek éles sikoltással szorultak a sínekre. A szerelvény zökkenve lassult le, s az ablakon túl feltűntek Valcourt állomás halvány lámpafényei.