202/5. A mechanikus szellőző — Éjszakai vizsgálat Elberen felé

– A szellőzőrendszert? – hűlt el a zaklatott utas, miközben homlokáról egy kövér izadságcsepp gördült le. – Ez képtelenség! Ez a szerkezet csupán egy ártalmatlan óraműves időzítő!
– Amely pont a fülke falában futó légcsatorna állítórúdjához csatlakozik – mutatott rá Vaneau a bársonymappa alsó peremén kiálló apró, sárgaréz pecekre. – Rendkívül találékony megoldás. Így az ember anélkül szabályozhatja a szomszédos fülkék levegőjét, hogy elhagyná a saját kényelmes fotelját.
Laurent kalauz feszülten hajolt közelebb, zseblámpájával a falpanel finom illesztését pásztázva.
– Monsieur Vaneau, ez azt jelenti, hogy a szomszédos fülkében alvó úr...
– Csupán mélyebben alszik a kelleténél – vágott szavába a detektív nyájasan. – Vagy legalábbis egészen Elberen állomásáig nem fog felébredni, amikor is az Önök társasága kénytelen lenne ingyenes ébresztőszolgáltatást biztosítani számára.
A zaklatott utas megpróbálta magához húzni a nyitott mappát, de Vaneau finoman, ám határozottan rátette a kezét a rugós fedélre.
– Ne kapkodjon, uram. A kapkodás árt a finommechanikának és a jómodornak egyaránt. Árulja el: mi volt a pontos célja ezzel a kényelmi berendezéssel?
– Én... én csak vissza akartam szerezni, ami az enyém! – fakadt ki a férfi, s tekintete a fülke sarokasztalán pihenő lepecsételt csomagra tévedt.
– A tulajdonjog összetett fogalom – jegyezte meg Vaneau szárazon, miközben csipeszszerű ujjaival kiemelt egy apró, rézből öntött számlapot a fogaskerekek közül. – Különösen akkor, ha a követelését egy kénszagú óraműre alapozza.