202/3. A nehéz dokumentumok — Éjszakai rejtély Elberen felé

Émile Vaneau nem várt sokat. Finom, kimért mozdulattal koppintott a tölgyfa ajtón, miközben Laurent kalauz önkéntelenül hátralépett egyet, mintha a mesterkulcs égetné a zsebét. A fülkéből azonnal megszűnt a fémes koccanás, s helyette a bársony sietős, görcsös suhogása hallatszott.
– Remélem, nem zavarjuk a pihenésben, uram – szólalt meg Vaneau, amint az ajtó résnyire nyílt, s mögötte megjelent a zaklatott utas verejtékező homloka. – A kalauz úr csupán az éjszakai teát kínálja, jómagam pedig a vagon szerkezeti integritásáért aggódom. Különösen, ha a padlódeszkák ilyen szokatlan terhelésnek vannak kitéve.
– Nincs szükségem teára! – csattant fel a férfi, és próbálta a hát mögé rejteni a terjedelmes bársonymappát, ám a tárgy nyilvánvaló tömege majdnem kibillentette az egyensúlyából. – A csomagjaim magánügyek. Miből gondolja, hogy bármi rendkívüli lenne nálam?
– Csupán a fizika egyszerű szabálya alapján, uram – felelte Vaneau száraz eleganciával. – A szokványos családi iratok ritkán hagynak hárommilliméteres bemélyedést a plüssszőnyegen, és még ritkábban adnak ki ólmos puffanást, amikor a csomagtartó rácsára kísérlik meg felimádkozni őket.
Laurent kalauz elfojtott egy hüppedést, s a detektívre pillantott:
– Monsieur Vaneau… ön szerint mi lapul a bársony alatt?
– Egyelőre csak annyi bizonyos, Laurent, hogy nem finom selyemzsebkendők – jegyezte meg higgadtan Vaneau. – De az utunk Elberen felé tart, s a nehéz tárgyaknak megvan az a kellemetlen szokásuk, hogy a kanyarokban megszólalnak.