202/2. A bársonymappa súlya — Éjszakai nesz Elberen felé

Laurent kalauz halkan felsóhajtott, miközben az elvonuló utas zárt fülkeajtaját figyelte.
– Ha szabad megjegyeznem, Monsieur Vaneau, az úriember zsebeiből hiányzott a megszokott fémes csörrenés. Ellenben a léptei alatt szokatlanul meghajoltak a tölgyfa padlódeszkák, mintha legalábbis egy kisméretű páncélszekrényt cipelne a bársonymappa alatt.
– A jó megfigyelőképesség elengedhetetlen a vasútnál, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau, s miközben kényelmesen elhelyezkedett a bőrkarosszékben, tekintetét a folyosó sejtelmes árnyaira függesztette. – És amint látja, az úriember nem csupán egyszerű családi papírokat védelmez. A mappa sarkainál látható friss dörzsölődésnyomok arról tanúskodnak, hogy a tartalmát nemrégiben, meglehetős kapkodással kényszerültek átrendezni.
A folyosó csendjét ekkor tompa, fémes koccanás törte meg a zárt ajtó mögül, mintha egy nehéz tárgy ütődött volna a faburkolatnak. Laurent reflexből a zsebéhez nyúlt a mesterkulcsért, de Vaneau egyetlen intő kézmozdulattal megállította.
– Türelem, kalauz úr. Ha egy utas megpróbálja elrejteni a gyanús terheit egy robogó vonaton, az expressz egyenletes ritmusa előbb-utóbb helyette beszél.
– Gondolja, hogy a lepecsételt fadoboz körüli zűrzavar után most egy újabb rejtélyes szállítmánnyal állunk szemben? – suttogta Laurent félve.
– Rejtélyesnek csak azt nevezzük, amit még nem vizsgáltunk meg elég alaposan – válaszolta a detektív egy halvány mosoly kíséretében. – És a mi utunk Elberen felé még éppen elég hosszú ahhoz, hogy a nehéz iratok megszólaljanak.