200/7. A kattogó bőrtáska — Csendes gyanú Chantraine felé

A szerelvény lassan kizökkent Saint-Mireux csillogó lámpafényéből, és újra nekivágott az éjszakai sötétségnek. A VIP-kocsi folyosóján elcsendesedett a zűrzavar, ám a levegőben bent maradt a friss gőzkiszuszogás és a megkönnyebbülés keveréke.
– Uram szentséges ég... – suttogta Laurent, a kalauz, miközben remegő kézzel próbálta helyére igazítani az elcsúszott sapkáját. – Ezen a vonaton lassan több a rendőr és a letartóztatott, mint a fizető utas.
– A statisztika valóban meglepő alakulást mutat – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finom mozdulattal végigsimította kifogástalan, sötétszürke zakójának hajtókáját. – De a császári tervek legalább jó kezekben maradnak. Vagy legalábbis nem abban a bizonyos fekete kalapban.
A beszélgetést azonban félbeszakította egy éles, ritmikus neszezés. A folyosó végén álló új utas, egy megviselt szürke köpenyt viselő, láthatóan rettegő férfi szorosan magához ölelte a szíjakkal átkötött bőrtáskáját. A táska mélyéből fémes, ütemes kattogás hallatszott: klakk-klik-klakk.
– Rendben van minden, uram? – kérdezte Laurent, és óvatosan hátrafelé araszolt a fülkék felé. – Ugye... ugye az a táska csak egy meglehetősen hangos falióra?
– Ó, határozottan nem óra – felelte a zaklatott utas, és szemei riadtan pásztázták a folyosó burkolatát. – És bárcsak az lenne! Ha falióra volna, legalább tudnám, mennyi időm maradt.
– Ez meglehetősen filozófikus megközelítés egy egyszerű poggyászhoz képest – szólt közbe Vaneau csendes derűvel, miközben egy lépést tett előre. – Bár bevallom, a hang alapján a szerkezet eléggé türelmetlennek tűnik.
A férfi idegesen megköszörülte a torkát, és még szorosabbra húzta a táska pántját.
– Ne nyúljon hozzá senki! Ez egy... rendkívül érzékeny műszer. Chantraine állomásig egyetlen karcolás sem érheti!
A kalauz ijedten lapult a famintás falhoz, míg Vaneau finom mosollyal hajtotta félre a fejét. A táskából érkező kattogás ritmusa ekkor hirtelen megváltozott, és egy halk, sziszegő hang kíséretében felgyorsult.