200/6. A tervekről lehulló lepel — Csikorgó fékek Saint-Mireux peronján

A fékek fémmentes, éles sikollyal csaptak le a kerekekre, miközben az Intercontinental Express zökkenve bepöfögött a pára lepte Saint-Mireux állomásra. A VIP-kocsi folyosóján összegyűlt utasok önkéntelenül kapaszkodtak meg a famintás burkolatban.
– Ez... ez lehetetlen! Hogy értesülhettek a váltókról? – nyögte dr. Kroll, szemüvegét törölgetve reszkető kézzel.
– Úgy, kedves doktor, hogy a vasúti sürgönyök még a gyorsvonatnál is sebesebben haladnak – válaszolta Monsieur Vaneau, s halkan visszaejtette ezüst zsebóráját a mellényzsebébe. – Különösen, ha az ember előre tudja, melyik fülkében keresse a nem létező családi örökséget.
A fülkeajtó ebben a pillanatban élesen kitárult. A peron felől hűvös éjszakai levegő áramlott be, nyomában pedig a Saint-Mireux-i rendőrség kék egyenruhás biztosai léptek fel a szerelvényre.
– Fekete kalapos úr? – lépett előre a helyi felügyelő, és szigorú tekintettel mérte végig a plüssülésen gubbasztó férfit. – Letartóztatom Önöket a törvény nevében, a császári vasúti tervek eltulajdonításának kísérlete miatt.
– Úgy érti, a félreértés miatt – jegyezte meg száraz humorral Vaneau, ahogy a kattanó bilincsek hangja betöltötte a fülkét. – Bár a szürke vászontekercs valóban meglehetősen rideg viselet lenne örökség gyanánt.
A gyanúsítottat némán elvezették. A hegedűtokos fiatal nő megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben a szerelvény rángva újra megindult a sötétségbe. A VIP-kocsi folyosójára ekkor egy új, zaklatott külsejű utas lépett fel, akinek nehéz bőrtáskájából furcsa, fémes kattogás szűrődött ki...