200/3. A rejtélyes olajnyom — Megtörő ritmus Elberen előtt

A zaklatott fiatalember pislogva nézte a nyugalmazott fődetektívet, majd bizonytalanul megérintette a cipője sarkát.
– A fiákerállomás? De hát… ő azt mondta, hogy a kalauz küldte!
– A kalauzok ritkán viselnek nehéz, levendulaszagú kölniillatot és nem szokásuk sárgaréz szerkezeteket osztogatni a felszállóknak – válaszolta Monsieur Vaneau csendesen, miközben ujja hegyével gyengéden megérintette a rézóra legalsó fogaskerekét. – Dr. Kroll, kérem, ne tartsa vissza a lélegzetét! Az oxigénhiány nem segít a higgadtság megőrzésében.
– De hisz lassul! – nyögte a doktor, feszülten bámulva az ingát. – Figyelje csak! A ketyegés ritmusa megváltozott!
– Természetesen – bólintott Vaneau. – Ugyanis ez az apró szerkezet nem időmérő, hanem egy mechanikus zár késleltetője. És az az olajfolt, amit az imént említettem, nem a tengelyről származik, hanem a VIP-kocsi folyosóján lévő padlódeszka alól.
A fiatalember keze megremgett, a rézóra majdnem kicsúszott a markából.
– Zár? Mit nyit ez a zár?
– Helyesebb úgy fogalmazni: mit tart zárva – helyesbített a detektív elegáns mosollyal. – Az úriember a fiákerből csupán időt akart nyerni, hogy a négyes fülke csomagtartójáról elmozdítson valamit, mielőtt Elberenbe érünk.
A vonat ekkor éles sípszóval jelezte a nyílt pálya kanyarulatát, s a fülke feletti lámpa fénye egy pillanatra felerősödött.