199/1. A leláncolt bársonydoboz — Idegesítő kattanások Dombresson felé

A kerekek ritmikus kattogása kísérte a szerelvényt Dombresson felé. A fülkében ülő dr. Oskar Kroll még mindig az asztalt bámulta, igyekezve rendezni zilált gondolatait a vasálarc körüli felhajtás után. Vele szemben az új utas, a zaklatott úriember fészkelődött, és görcsösen szorította a csuklójához láncolt nehéz, kék bársonydobozt.
– Ha megengedi, uram – szólalt meg Kroll idegesen, miközben a lánc halk csörgését hallgatta –, ez a biztonsági intézkedés meglehetősen… feltűnő. Nem fél, hogy éppen ez vonzza a tolvajokat?
– Feltűnő? – hördült fel a férfi, miközben zsebkendőjével megtörölte homlokát. – Ez az egyetlen módja, hogy a hercegi pecsétgyűrű épségben célba érjen! Senkiben sem bízom. Még önben sem, doktor úr! És legkevésbé ebben az őszes úrban itt a sarokban.
Monsieur Vaneau lassan felnézett az újságjából. Száraz, megértő mosoly suhant át az arcán.
– Megnyugtatom, uram, a gyanakvása teljesen indokolt. Bár én személy szerint jobban aggódnék a lánc leggyengébb szeme, mint a jelenlétünk miatt.
– Mit akar ezzel mondani? – kapkodta a levegőt az utas, és közelebb rántotta a dobozt. – A kulcs itt van a mellényzsebemben. Biztonságban.
– Kétségtelen – felelte Vaneau higgadtan. – De a fémfűrész zaját nehéz elnyomni a vagonok zakatolásával, ha az embernek jó füle van.
A zaklatott úriember sápadtan nyúlt a mellényzsebébe, hogy ellenőrizze a kulcsot. Ám amikor kihúzta a kezét, csak egy apró, üres fémkarika maradt az ujjai között. A kulcs szára tőben letört, a doboz zára pedig tompa kattanással végleg beragadt. Egy sűrű, vörös folyadékcsepp indult meg a bársony sarkából. A rejtély kezdetét vette.