198/2. A fogaskerekes álarc — Riadalom a VIP-folyosó szőnyegén

Dr. Oskar Kroll óvatosan, mintha az álarc bármelyik pillanatban harapni tudna, közelebb lépett, majd hirtelen megtorpant.
– Ez egy... egy kínzóeszköz! – suttogta reszkető hangon. – Vagy egy titkos társaság szertartási kelléke! Ráadásul fogaskerekes!
– Ritka az olyan hegedűművész, aki fogókkal hangolja a hangszerét – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben fél térdre ereszkedve, puszta kézzel, de rendkívül óvatosan megérintette a vörös viaszpecsétet. – De legalább a pecsét hiteles. Az egykori hercegi udvarból származik.
– Én csak... én csak egy kottatartót akartam elhozni! – nyöszörögte a fiatal nő, s a fülke falának támaszkodva próbált egyensúlyt találni. – Esküszöm, a tokot az asztalon hagyták a Saint-Mireux-i állomás várótermében. Összecseréltem!
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja lassan kicsúszott a sínén, és a fekete kalapos úr dugta ki a fejét. Sápadt arca még fehérebbnek tűnt a VIP-folyosó lámpafényében.
– Mi ez a ricsaj? – kérdezte rekedten, de amint megpillantotta a selyembélésen pihenő vasálarcot, elakadt a szava. – Szent ég... hát mégis megtalálták?
– Úgy tűnik, a titkoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy nem bírnak megmaradni a tokjukban – felelte Vaneau, s felállva leporolta a nadrágját. – Nos, Laurent barátom, azt hiszem, a Montenard-i megállóig nemcsak a jegyeket, hanem a fémáruk eredetét is ellenőriznünk kell.
– Én... én azonnal hívom a vasútőrséget! – dadogta a kalauz, és a vészfék felé kapott.
– Felesleges kapkodás – intette le Vaneau egy halk kézmozdulattal. – A maszk nem fog elszaladni. Ellentétben valakivel, aki nagyon is jól ismeri a zárszerkezetét.