197/5. A nehéz bőrtáska — Súlycsoportok harca

A kerekek ütemes kattogása valóban tompulni kezdett, ahogy az Intercontinental Express megkezdte a lassítást az Auberoche előtti ívben. Laurent kalauz lélegzetvisszafojtva meredt a négyes fülke ajtajára. A fém fékpofák sikolya kíséretében a hálókocsi enyhén megdőlt balra.
A következő pillanatban a zárt ajtó mögül tompa, de rendkívül tekintélyes dörrenés hallatszott, amelyet egy jellegzetes, fémes csikorgás követett. Mintha egy kisebb páncélszekrény önálló életre kelt volna a padlón.
A szomszédos ajtó mögül Dr. Kroll rekedt hangja szűrődött ki:
– Uraim, ha ez a kohászati bemutató folytatódik, kénytelen leszek panaszt tenni az igazgatóságnál a hálókocsi statikai épségéért!
– Úgy tűnik, a családi örökség úgy döntött, hogy önhatalmúlag közelebb költözik az ajtóhoz – jegyezte meg Monsieur Vaneau halkan, miközben elegánsan kiegyenesítette a gyűrődést a zakóján.
Az ajtó ekkor résnyire feltárult. A fekete kalapos úr sápadt, verítékes arca bukkant fel a nyílásban. Két kézzel kapaszkodott a nehéz, láthatóan túlméretezett bőrtáska fülébe, miközben a cipőjén lévő sárga agyagdarabok apró morzsákban potyogtak a folyosó szőnyegére.
– Segíthetek, monsieur? – lépett elő Laurent, arcán a legprofibb, bár kissé kárörvendő kalauz-mosollyal. – Auberoche-ban a tartózkodási idő igen rövid, és a gravitáció, úgy tűnik, ma este nem áll az Ön pártján.
– Nem szükséges! – sziszegte a fekete kalapos úr, miközben megpróbálta cipőjével beljebb lökni a táskát, de a mozdulattól csaknem elveszítette az egyensúlyát. – Csak... a szellőzés. Kevés a levegő odaát.
– Valóban – bólintott Vaneau, szemét a táska feszülő varrásain tartva. – Különösen, ha az ember nehézfémek társaságában utazik. Az oxigénnek is megvan a maga fajsúlya, de a csempészett árunak, úgy hiszem, némileg nagyobb.