197/4. A nehéz bőrtáska — Rezgések a szomszéd fülkében

A retesz kattanása után Laurent kalauz még mindig merőn bámulta a tölgyfa ajtót, mintha azt várná, hogy a nehéz rézkilincs magától megolvad a feszültségtől.
– Monsieur Vaneau... – suttogta, miközben homlokáról egy izzadságcseppet törölt le az egyenruhája ujjával. – Ez a táska olyan nehéz volt, mintha nem is bronzot, hanem magát a vasúti síneket hozta volna magával. És az a sár...
– Nyugalom, Laurent – intette le Vaneau, miközben elővette ezüst zsebóráját. Kinyitotta a tokot, és szárazon a számlapra pillantott. – Pontosan tizenkét perc múlva Auberoche állomásra érkezünk. Addig is a sárnak megvan az a kellemes tulajdonsága, hogy száradás közben elárulja a származását.
A szomszédos, hármas fülke ajtaja ekkor résnyire nyílt, és Dr. Oskar Kroll dugta ki rajta szemüveges, kissé álmos, de végtelenül kíváncsi arcát.
– Ha megengedik, uraim – szólt közbe a doktor, sűrűn pislogva –, a padlózat felől érkező rezgések nem éppen a pihentető utazás frekvenciáját közvetítik. Olyan érzésem van, mintha egy mozgó kohó közvetlen szomszédságában kísérelném meg az alvást. Talán egy gőzkalapácsot szállítanak odaát?
– Csupán a családi örökség súlya, doktor úr – felelte Vaneau egy udvarias főhajtással. – Úgy tűnik, a múlt olykor nehezebb teher, mint azt a hálókocsi rugózása megkívánná.
– Nos, ha az az örökség még egyszer így koppan a padlón, attól tartok, a kanyarban mindannyian a folyosón kötünk ki – dohogott Kroll, majd visszahúzódott, s ajtaja halk suhanással záródott be.
Vaneau Laurent-ra nézett, akinek arcán a rémület lassan átadta a helyét a szakmai kíváncsiságnak.
– Figyelje a kerekek ritmusát, barátom – mondta a detektív halk, de határozott hangon. – Amikor a vonat lassítani kezd Auberoche előtt, a nehéz tárgyak csúszni fognak. És a négyes fülke lakója nem fogja megvárni, míg a kalauz segít neki a csomaggal.