197/3. A nehéz bőrtáska — Bronzba öntött gyanú

– Jó estét – mondta Vaneau olyan természetességgel, mintha csak egy kellemes délutáni teázáson találkoztak volna a klubban. – Úgy látom, a családi bronzok nehezen viselik a vasúti rázkódást. Remélem, egyik műalkotás sem szenvedett csorbát.
A fülkeajtó kissé szélesebbre tárult. A fekete kalapos úr megigazította a gallérját, de a kezét továbbra is a nehéz táska fogantyúján tartotta.
– Csak a fülke elrendezése szokatlan – felelte hűvösen a férfi. – Nem számítottam rá, hogy a VIP-kocsiban a kalauzok ilyen… élénk fizikai megfigyelőképességgel bírnak.
– Laurent csupán a poggyászok épségéért aggódik – jegyezte meg Vaneau egy halvány mosollyal. – És persze a padlózat teherbírásáért. Az Intercontinental Express fapadlója ugyan masszív tölgy, de a meisseni porcelánok és a nehézfémek ritkán férnek meg békében egymás mellett.
– Nem hordok porcelánt – vágta rá az utas, majd gyanakvóan végigmérte az idős detektívet. – És Ön kicsoda? Talán a vasúttársaság súlyellenőre?
– Ó, dehogy. Csupán egy utas, aki túlságosan ismeri a fémek és a sár természetét. Például azt, hogy a Lussac környéki agyagos sár rendkívül nehezen szárad, ha az ember a folyóparti régi öntöde felől érkezik a peronra.
A fekete kalapos úr arca egy pillanatra megfeszült. Laurent kalauz tágra nyílt szemmel nézett Vaneau-ra, de a detektív egy elegáns kézmozdulattal intett neki, hogy maradjon csendben.
– Auberoche állomás felé közeledve a sínpárok egyenletlenebbek – folytatta Vaneau higgadtan. – Javaslom, rögzítse a családi ereklyéket, mielőtt a nehéz bronz önálló életre kel a kanyarban.
A fülkeajtó ekkor hirtelen, kattanva bezárult, s a retesz éles hangja jelezte a feszült beszélgetés végét.