195/2. A fahéj illatú árnyék — Nyomok a hatos fülke előtt

Laurent kalauz óvatosan megigazította a sapkáját, és megtett két határozott lépést a hatos fülke ajtaja felé.
– Úgy vélem, Monsieur Vaneau, egy kalauznak kötelessége meggyőződni az utasok kényelméről – mondta fojtott hangon, miközben a kilincs felé nyúlt. – Különösen, ha a kényelmet gyanús fémes koccanások zavarják meg.
– A kötelességtudat dicséretes erény, Laurent – fogta le a kalauz csuklóját szelíden Vaneau. – Ám a túlzott sietség gyakran felriasztja a legérdekesebb madarakat. Megfigyelte a fahéj illatát?
– Mint mondtam, kellemes, fűszeres…
– És egyben kiválóan alkalmas arra – vágott közbe a detektív halk eleganciával –, hogy elnyomja a frissen reszelt sárgaréz és a kámfor metsző szagát.
A hatos fülke ajtaján ekkor vékony fénysugár szűrődött ki, ahogy a rést egy apró mozdulattal belőlről beljebb húzták. A zaklatott új utas jelent meg a félhomályos folyosón. Jobb kezét a kabátja zsebében tartotta, baljával pedig görcsösen szorította a fahéjillatú sétapálcát.
– Segíthetek, gentlemen? – kérdezte rekedtes, ideges hangon, miközben szemét felváltva pihentette a kalauzon és Vaneau-n. – Vagy a vasúti társaság már a folyosón álldogálókat is kikérdezi?
– Dehogy, uram – válaszolta Vaneau egy halvány, udvarias mosollyal. – Csupán a léptei ritmusát csodáltam. Egy úriember, aki sántítást színlel, általában balra dől. Ön viszont a jobb sarkát kíméli, miközben a sétapálcát a bal kezében tartja.
Az új utas tekintete egy pillanatra megmerevedett.
– Ez felháborító! Maga mégis kicsoda?
– Egy nyugalmazott utas, aki túlságosan szereti a jó fűszereket és a pontos arányokat – felelte csendesen Vaneau.