195/1. A fahéjillatú sétapálca — Csendes léptek Saint-Mireux felé

A távolodó nyomozók lépteinek ritmusa lassan egybeolvadt a kerekek egyenletes zakatolásával. Laurent kalauz megkönnyebbülten simította meg az egyenruháján az aranyozott gombokat, majd elégedetten kihúzta magát a VIP-kocsi zöld bársonyszőnyegén.
– Úgy vélem, Monsieur Vaneau, a mai napra kimerítettük a meglepetések tárházát – jegyezte meg. – Az iratok biztonságban vannak, a hamisító rács mögött, a szerelvény pedig példás pontossággal halad Saint-Mireux állomás felé.
– A túlzott optimizmus a vasúti közlekedés legveszélyesebb illúziója, Laurent – válaszolta csendesen Émile Vaneau, miközben az ablakon túli, szürkületbe burkolózó tájat figyelte. – Megfigyelte a fahéjillatú úriembert?
Laurent elgondolkodva vakarta meg az állát.
– A sétapálcás utast? Csupán egy kissé sietős úrnak tűnt. Vagy talán a kellemes fűszerillat gondot jelent?
– Egy sétapálca gombjából áradó fahéjillat önmagában csupán ízlésficam – felelte Vaneau száraz eleganciával. – Ám ha az illető a bőr táskáját úgy szorítja a mellkasához, mintha abban egy törékeny kincs lakozna, miközben a cipősarka kopogása nem egyezik a léptei súlypontjával, az már felkelti a kíváncsiságomat.
Laurent gyanakvóan pillantott a folyosó sötétedő sarka felé.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy…
– Egyelőre semmit sem mondok – szakította félbe szelíden Vaneau. – Csupán azt, hogy a hatos fülke új lakója túlságosan is ügyel arra, hogy senki ne lássa a jobb kezét.
Mielőtt Laurent válaszolhatott volna, a hatos fülke felől tompa, fémes koccanás, majd egy elfojtott, ideges sóhaj hallatszott.