194/9. A langyos viaszpecsét — Bellevigne-i leleplezés

– Ha megengedi, uram, a viaszpecséte még egészen langyos – jegyezte meg Émile Vaneau nyájasan, ahogy a magas, zaklatott utas helyet foglalt a VIP-kocsi szomszédos ülésén. – Ritka az olyan sürgős irat, amelynek a pecsétjét közvetlenül a felszállás előtt nyomják rá a csantaloupi váróteremben.
– Önnél nincs semmi keresnivalóm! – tiltakozott a férfi, s idegesen szorította magához a bőrhengert. – Ez csupán egy magánlevél.
– Valóban? – Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, majd csendesen megfigyelte a mutatók járását. – Pontosan hét perc múlva Bellevigne állomásra érkezünk. És a helyi rendőrbiztos rendkívül kíváncsi természetű ember, különösen, ha a mecheleni zenedobozok ellopott tervrajzairól van szó.
Laurent kalauz értetlenül pillantott a detektívre.
– De hiszen a hamisítót már elvitték a nyomozók!
– A hamisítót igen – bólintott Vaneau elnéző mosollyal. – De az igazi orgazda mindig a legkevesebb poggyásszal utazik. A sárga kesztyűs úr csak a figyelemelterelés volt. A hajtókájára kent rézpor szándékosan terelte el a figyelmünket, hogy míg a hármas fülkében intézkedünk, Ön a peron árnyékában átvehesse a valódi iratokat.
Az utas arca elfehéredett.
– Maga képtelenségeket beszél!
– A tények néha meglepő humorérzékkel rendelkeznek – felelte Vaneau higgadtan.
A vonat ekkor hirtelen nagyot fékezett. Az asztalkán álló kávéscsészék megcsörrentek, és az Intercontinental Express lassan begördült Bellevigne peronjára. Az ajtó feltárult, s két határozott léptű nyomozó lépett a folyosóra.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, ipari kémkedés gyanújával – jelentette ki a tiszt, s a kattanó acélbilincs pontot tett az ügy végére.
– Ugye mondtam? – fordult Vaneau Laurent felé, miközben elrakta óráját. A szerelvény újra meglódult. A folyosón ekkor egy új utas suhant át, aki egy ezüstözött sétapálcát szorongatott, amelynek gombjából finom fahéjillat áradt. Vaneau csendesen figyelte a távolodó alakot.