193/3. A bársony nyomai — Kétségek Saint-Valery felé

Monsieur Vaneau leereszkedett a négyes fülke vastag, sötétkék szőnyegére, és ujjhegyével óvatosan megérintette a bársony finom szálait.
– Nézzék csak – mutatott egy szinte láthatatlan, világos porsávra a detektív. – A folyosó szenes pora. Valaki közvetlenül az alagút előtt lépett be ide, még mielőtt a gázlámpák kialudtak volna.
– Ez... ez lehetetlen! – dadogta Dr. Kroll, miközben idegesen hátrébb lépett. – Én nem láttam senkit! Semmit!
– A vakság olykor rendkívül kényelmes állapot, doktor – jegyezte meg Vaneau száraz, elegáns mosollyal. – Különösen, ha az ember nem akar észrevenni egy ekkora vágást.
– Istenem, a smaragdom! – suttogta az elegáns hölgy, kezét a torkára szorítva. – Elveszett! Végleg elveszett!
– Semmi sem vész el ezen a vonaton, asszonyom, legfeljebb ideiglenesen gazdát cserél – felelte Vaneau megnyugtató tónusban.
Ekkor a folyosó félhomályából előlépett a fekete kalapos úr. Arca viaszfehér volt, zaklatott tekintete ide-oda ugrált a jelenlévők között.
– Én nem... nem voltam itt! Esküszöm! Csak a mosdóba mentem! – makogta szaggatottan.
– A sietség ritkán jó tanácsadó, uram – fordult felé Vaneau, miközben felemelkedett a padlóról. – Különösen, ha a kabátja ujján még ott díszelegnek a selyemtáska bélésének apró, zöld szálai.
Azzal a nyugalmazott fődetektív lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta a tokot, egy pillanatig némán nézte a kattogó mutatókat, majd megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Valery állomásra érkezünk.