190/6. A mecheleni zenedoboz — Megérkezés Lignières peronjára

– A helyzet felettébb egyszerű – kezdte Émile Vaneau, miközben a VIP-kocsi fali lámpájának fénye megcsillant szürke haján. – A 4-es fülke lakója nem betörő, csupán túlságosan jó a szaglása. A szegfűszegolaj nem az óramű kenésére szolgált, hanem a frissen készített pecsétviasz szagát volt hivatott elnyomni a viaszosvászon borításon.
Laurent kalauz értetlenül pislogott a sötétkék kabátos utasra.
– De hát a családi örökség… – motyogta a férfi, miközben lassan hátrálni próbált.
– A családi örökség, a valódi mecheleni zenedoboz ott ketyeg a kabátja belső zsebében – mutatott rá Vaneau száraz mosollyal. – Ön a szalonkocsiban hagyta ezt a gondosan elkészített másolatot, hogy azt higgyük, elhagytak egy értéktelen tárgyat, míg az eredetit kicserélve próbálta…
Ekkor a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a folyosó falikarjai megremegtek, a kristálypoharak pedig csörrenve csaptak össze a felszolgálótálcán. Az Intercontinental Express méltóságteljesen begördült Lignières fényárban úszó peronja mellé.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s a kocsiba két határozott fellépésű helyi nyomozó lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, védett műtárgy hamisítása és jogtalan kivitele miatt! – jelentette ki a vezetőjük, s határozott mozdulattal a sötétkék kabátos utas csuklójára kattintotta a bilincset.
– …próbálta kijuttatni az országból – fejezte be Vaneau a mondatot, mintha mi sem történt volna.
A csalódott hamisítót elvezették, Laurent kalauz pedig megkönnyebbülten igazította meg a sapkáját. A peronról egy fátyolos hölgy lépett a szerelvényre, aki egy meplepően könnyűnek látszó bőröndöt húzott maga után – ám a táska minden lépésnél szokatlanul nehéz, fémes koccantással ütődött a padlóhoz.
Émile Vaneau elrakta ezüst zsebóráját, s megigazította a hajtókáját. Az ajtók becsukódtak, s a szerelvény lassan kigördült az állomásról.