188/2. A tintás csipke — Éjféli gyanú a folyosón

Laurent kalauz ijedten ugrott hátra, mintha a fekete folyadék maga a pestis lenne, és két kézzel kapaszkodott meg a vagon falában. Monsieur Vaneau azonban rezignáltan lépett közelebb, előhúzva finom selyemzsebkendőjét.
– Úgy tűnik, Madame, az Ön ártalmatlan óraműve meglehetősen sötét gondolatokkal küzd – jegyezte meg a detektív, miközben a csöpögő doboz felé hajolt. – És ha a szaglásom nem csal, ezek a gondolatok feltűnően emlékeztetnek az elbereni kámforos tintára.
– Ez felháborító! – szorította magához a dobozt a sötét köpenyes hölgy, miközben a fekete folyadék már a kesztyűjét is összefogta. – Egyszerűen csak... megolvadt a kenőolaj a finom fogaskerekek között!
– Kenőolaj, amelynek ilyen átható kámforillata van? – Vaneau finoman meglegyintette a levegőt a doboz felett. – Laurent, legyen kedves, hozzon egy tálcát. Nem szeretném, ha a VIP-kocsi perzsaszőnyege bánná a családi örökséget.
– Azonnal, Monsieur Vaneau! – felelte a kalauz feszülten, és elsietett a folyosón.
A fülkesor végén ekkor kinyílt egy ajtó, és a fekete kalapos úr lépett ki rajta, arcán reményteli kíváncsisággal.
– Csak nem tintahal-szállítmány érkezett a fedélzetre? – kérdezte mosolyogva, a foltot méregetve.
– Egyelőre csak egy elázott legenda, uram – felelte Vaneau szárazon. – De tartok tőle, hogy mire Chantraine állomásra érünk, a történet még ennél is sötétebb színezetet kap.
A sötét köpenyes hölgy hirtelen hátralépett, és a fülkéje felé vette az irányt, de Vaneau udvariasan, ám határozottan elállta az útját.
– Ha megengedi, Madame, a pecsétet még megvizsgálnám azelőtt, hogy a bizonyíték teljesen elfolyna. Az ilyen különös óraművek ugyanis ritkán ketyegnek ok nélkül.