187/5. A jázminos pecsétviasz — Számadás Belcastel peronján

Monsieur Vaneau előhúzta selyemzsebkendőjét, és gondosan megtörölte az ujját.
– Azt hitték, a négyes fülke kipattant zára puszta baleset, a zümmögő hegedűtok pedig babonás kísértetjárás – fordult a jelenlévőkhöz. – A valóságban a rézpor és a jázminolaj kombinációja egy egészen földi szerkezetet rejtett. Önök rezonanciát keltettek a zárban, hogy a zaj leple alatt kicseréljék a poggyászkocsi értékes ládájának tartalmát.
A fekete kalapos úr hűvösen elmosolyodott, de a zaklatott új utas keze megremegett a hegedűtokon.
Émile Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. És ott a helyi hatóságok már rendkívül kíváncsiak lesznek arra, miként került a jázminolaj a fekete kalapos úr ingujjára.
– Ez képtelenség! – csattant fel az érintett. – Semmi bizonyítéka arra, hogy én…
Mielőtt Vaneau kimondhatta volna a végső következtetést, a vonat hirtelen nagyot fékezett. A kerekek sikoltva tapadtak a sínekhez, az utazóládák megremegtek, a lámpák fénye megbillent.
A szerelvény lassan begördült a ködös Belcastel állomásra. Az ajtók kinyíltak, s a peronról két egyenruhás rendőr lépett a poggyászkocsiba. A vezetőjük körbenézett, majd határozottan a fekete kalapos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, tiltott műkincscsempészet és szabotázs ügyében.
– …amint azt éppen magyaráztam – fejezte be csendesen Vaneau, és zsebre tette az óráját.
A bilincsbe vert utast elvezették, míg a zaklatott új utas megkönnyebbülten süppedt a padlóra. A peronon néhány utas leszállt, s újak léptek a szerelvényre. Egy sötét köpenyes hölgy szállt fel, aki egy feltűnően nehéz, csipkés dobozt szorított magához, melyből halk, ütemes ketyegés szűrődött ki. Laurent kalauz elégedetten fellélegzett, s az ajtók csattanva bezáródtak. Az Intercontinental Express nehézkesen megindult a következő állomás, Saint-Mireux felé.