187/4. A jázminolaj illata — Éjszakai rezonancia a poggyászkocsiban

– Ha a hangszere valóban néma, akkor a kísérteteknek rendkívül kifinomult hallásuk van – jegyezte meg Monsieur Vaneau, majd elindult a folyosón a poggyászkocsi irányába. – Javaslom, kövessük a hangot, mielőtt ez a rezonancia teljesen áthangolja a kedélyeinket.
A fekete kalapos úr és a zaklatott új utas – görcsösen szorítva a duplán lelakatolt hegedűtokot – gyanakodva követték a nyugalmazott detektívet, míg Laurent kalauz lámpájával mutatta az utat a hálókocsi végében lévő nehéz, fémkeretes ajtó felé. Ahogy beléptek a poggyásztérbe, a sárgaréz lakatok zümmögése felerősödött, s a sarokban gubbasztó két helyi nyomozó rémülten ugrott talpra.
– Hallják ezt? – suttogta az egyik nyomozó, miközben remegő kézzel a fegyvertáskájához kapott. – Ez nem közönséges rázkódás. Elberen felé a sötétség kísérti a kerekeket!
– A kísértetek ritkán használnak kenőanyagot, uraim – mutatott rá Monsieur Vaneau, és egy hatalmas utazóláda tövébe térdelt, miközben a vonat Belcastel irányába robogott. – Ellenben ez a viasznyom itt a padlón rendkívül kézzelfogható.
A detektív óvatosan megérintette a sötét foltot, majd megszagolta az ujját. A nehéz, édeskés jázminolaj illata azonnal betöltötte a poggyászkocsi hűvös levegőjét.
– Jázminolajjal kevert pecsétviasz – állapította meg szárazon. – Valaki nemcsak lezárni akart valamit, de gondoskodott róla, hogy a súrlódás se csapjon zajt. Úgy tűnik, a rezonancia és a titokzatos szállítmány tulajdonosa közelebb van, mint azt a gyanútlan utasok gondolnák.