187/3. A rezonáló retesz — Nyomozás az elbereni sötétben

A fekete kalapos úr teljesen kilépett a 4-es fülke homályából, s óvatosan felemelt egy polírozott fada dobozkát, amelynek rézpántja lazán fityegett a levegőben.
– Látják? Csupán a feszítőrugó engedett ki – magyarázta túlzott igyekezettel, bár a keze kissé remegett. – Semmi bűntény, csupán egyszerű mechanikai fáradtság.
– A gépek fáradékonysága valóban felettébb humánus vonás – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben mutatóujjával gyengéden megérintette a kiakadt zárszerkezet élét. – Különösen, ha a doboz belsejéből friss, finom rézpor hullik a folyosó szőnyegére. Ön netán órásmester, uram?
– Dehogy! Kereskedő vagyok – vágta rá sietősen a férfi, és kissé szorosabban magához húzta a ládikát.
A zaklatott új utas ekkor önkéntelenül hátrált egy lépést, ám a duplán lelakatolt hegedűtok szorításán mit sem lazított. Laurent kalauz zseblámpájának fénykörében a hegedűtok sárgaréz lakatjai halk, csengő rezonanciával válaszoltak a mozdulatra.
– Ha szabad kérdeznem – fordult a zaklatott utashoz Vaneau nyájas kíváncsisággal –, a hangszer doboza mindig ilyen dallamosan cseng, amikor a szomszédos fülkében kipattan egy rugó?
– Ez… ez nem a hangszer volt! – dadogta az új utas sápadtan. – A lakatok teljesen zártak! Látja?
– Tökéletesen látom – bólintott a nyugalmazott detektív. – És éppen ez a lenyűgöző. A lakatok zárva vannak, a tok mégis halkan muzsikál. Úgy tűnik, az elbereni szakaszra érve nemcsak az utasok, de a fémzárak is sajátos párbeszédbe kezdtek.