187/2. A kipattant zárszerkezet — Feszültség Elberen felé

A VIP-kocsi folyosóján a csend egyetlen másodperc alatt elpárolgott. Laurent kalauz ijedtében fél lépést hátrált, s rögvest a rézgombos kabátja hajtókájához kapott, mintha a hirtelen zaj ellen a hivatali egyenruha jelentene védelmet.
– Ugye megmondtam, uraim? – nyögte a kalauz, miközben tekintetével a félhomályos ajtóréseket pásztázta. – Ezen a vonaton a zárak sem az illem szabályai szerint viselkednek!
A zaklatott új utas nem válaszolt, csak a lelakatolt hegedűtok szíját szorította olyannyira, hogy ujjpercei teljesen elfehéredtek. A 4-es fülke ajtaja ekkor résnyire feltárult, s a sötétségből egy fekete kalapot viselő úr hajolt ki, akinek tekintetében különös, csillogó remény égett.
– Elnézést a zavarásért! – mondta a fekete kalapos úr meglepően lelkes hangon. – Csupán a saját ládikám zárszerkezete pattant ki. Olyan pontosan kattan, mint egy svájci zsebóra. Semmi ok a pánikra!
– Kivéve persze, ha az ember eleve pánikolni érkezett – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, kimért derűvel. – A jó minőségű zárak ritkán okoznak ekkora riadalmat, hacsak nem olyasmit őriznek, ami maga is szabadulni vágyik.
A zaklatott utas közelebb lépett Vaneau-hoz, mintha a nyugalmazott fődetektív mögött keresne menedéket.
– Biztosíthatom, uram, hogy az én tokomban semmi sem mozdul – suttogta kétségbeesetten. – Vagy legalábbis… mindeddig nem mozdult.
– Ez rendkívül megnyugtató – bólintott Vaneau finom mosollyal. – Különösen a ’mindeddig’ kifejezés ad az éjszakának egy csipetnyi sajátos bájat.