187/1. A lelakatolt hegedűtok — Éjszakai suhanás Elberen felé

Az Intercontinental Express kerekei ritmikus, megnyugtató zakatolással falták a sötétséget, miközben Savigny kivilágított peronja végleg elmaradt mögöttük. Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette, de tekintete óhatatlanul az újonnan érkezett utas hegedűtokjára szegeződött.
– Remélem, abban a tokban csupán egy ártalmatlan hangszer pihen, uram – jegyezte meg Laurent némileg bizalmatlanul, miközben megigazította rézgombos sapkáját. – Ezen az éjszakán a legszokványosabb tárgyak is hajlamosak váratlan meglepetésekkel szolgálni.
A nehéz kabátot viselő, elegáns úr még szorosabban magához ölelte a tokot, aminek a duplán rázáródó sárgaréz lakatjai halk csördüléssel ütődtek egymáshoz.
– Biztosíthatom, kalauz úr, hogy ez a hegedű nem rejt semmiféle titkos rekeszt – felelte az utas túlzott kimértséggel. – Csupán egy felbecsülhetetlen értékű darab, amelyet személyesen kell eljuttatnom a tulajdonosához. Nem engedhetem meg, hogy illetéktelen kezek illetéktelen kíváncsisággal nyúljanak hozzá.
Monsieur Vaneau halk, kimért léptekkel közeledett a folyosó megvilágított sávjában.
– Különös, hogy egy muzsikához két ilyen tekintélyes lakat is szükséges – jegyezte meg a detektív finom, derűs mosollyal. – Bár a dallamok kétségtelenül képesek fogságba ejteni az embert, a kottasorok ritkán igénylik a kovácsolt vas védelmét.
– A mai világban az elővigyázatosság a legbölcsebb válasz, Monsieur Vaneau – vágott vissza az utas gyanakvó pillantást vetve a VIP-kocsi félhomályos szegleteire.
– És egyben a legnehezebb poggyász is – tette hozzá Vaneau kiegyensúlyozottan. – Mindazonáltal kívánom, hogy az utazása Elberen felé csendes és eseménytelen legyen.
Laurent kalauz már éppen megkönnyebbülten fellélegzett volna, amikor a VIP-kocsi szomszédos fülkéjéből éles, fémes csattanás hallatszott, mintha egy zárszerkezet vált volna ki a helyéből. Az új utas arca egyetlen pillanat alatt elfehéredett, s a hegedűtokot kapkodva a háta mögé rántotta.