186/7. A kipattant rugó — Éjszakai puhatolózás Savigny felé

Laurent még egyszer megemelte a kezét, hogy bekopogjon a lezárt ajtón, ám mielőtt az ökle elérte volna a lakkozott fát, a szomszédos fülke ajtója óvatosan résnyire nyílt. Egy fekete kalapos úr lépett ki a folyosóra, kalapját mélyen a szemébe húzva, arca krétafehér volt a szorongástól.
– Elnézést, uraim… az a szerkezet… még mindig kaparászik? – kérdezte remegő hangon, miközben gyanakvó pillantást vetett a zárt ajtóra.
Monsieur Vaneau szelíd mosollyal fordult a riadt utashoz, kezét elegánsan a háta mögött pihentetve.
– Megnyugtatom, uram, a láda jelenleg nem kaparászik, inkább komoly szerkezeti válságban szenved. És ha jól látom, a tulajdonosa úgyszintén.
– De hát az a dörrenés… – suttogta a fekete kalapos úr, és a falhoz lapulva bámulni kezdte a Vaneau tenyerében megcsillanó apró rézalkatrészt. – Ugye az ott nem egy időzítő darabja?
– A legkevésbé sem – biztosította a kalauz, bár a saját homlokán is megjelent néhány finom izzadságcsepp. – Legfeljebb egy türelmetlen lakatos névjegykártyája.
Odabentről ekkor éles, rugós pattogás hallatszott, mintha a nehéz rézdoboz belső mechanikája végleg feladta volna a küzdelmet a házi készítésű zárral. A fekete kalapos úr összerezzent, és visszalépett saját fülkéje küszöbére.
Monsieur Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, majd csendes alapossággal tanulmányozta a ketyegő mutatókat.
– Pontosan tizenkét perc múlva Savigny állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodtan, miközben az óra kattanva visszazárult a tenyerében. – És úgy sejtem, a szomszédos fülke titokzatos terhe nem fogja megvárni a helyi hatóságok üdvözletét.