186/6. A csiszolt rézszilánk — Éjszakai hajsza Saint-Mireux felé

– Vigyázat, Laurent, a szőnyegünk láthatóan türelmetlenebb, mint a helyi rendőrség – jegyezte meg Monsieur Vaneau, és lehajolt a csillogó réztárgyért.
A kalauz értetlenül pislogott a tenyérbe illő, finoman bemart alkatrészre, amely kísértetiesen hasonlított egy precíziós zár belső hengerére.
– Ez... egy széf zármagjának darabja lenne, uram?
– Inkább egy olyan rejtvény első szava, amelyet a tulajdonosa felettébb sietősen szeretne elfelejteni – felelte csendesen a detektív.
Eközben a folyosó végén kattant a fülke ajtaja. A zaklatott utas kétségbeesetten próbálta elfordítani a belső reteszt, ám a nehéz ládikó éles, fémes csikordulással csúszott meg a keskeny asztalkán, mintha az egész szerkezet küzdene a fogság ellen. Laurent óvatosan közelebb lépett a zárt ajtóhoz.
– Elnézést, uram! Elhagyni tetszett valamit! – kiáltotta elhalt hangon, de odabentről csak fojtott, szentségelő morgás és egy újabb tompa dörrenés válaszolt.
Vaneau szelíd mosollyal a szája szélén lépkedett a kalauz mögött.
– A pánik nagyszerű nehezék, Laurent, de a rézdoboz súlyát még az sem magyarázza meg teljesen. Különösen, ha a zárja már a zsebben darabjaira hullik.
– Azt akarja mondani, hogy a dobozt nem kinyitni akarja, hanem bezárni? – kérdezte a kalauz álmélkodva.
– Azt gondolom, a szerencsétlen úr maga sem tudja, pontosan mi nyomja a térdét. Csak azt sejti, hogy a tartalom túl nehéz a lelkiismeretének.