186/5. A nehéz ládikó titka — Robogás Saint-Mireux felé

A Vermenton utáni éjszaka sötétjébe vágó kerekek ritmikus kattogása lassan visszahozta a VIP-kocsi megszokott nyugalmát. Laurent kalauz még mindig enyhén megilletődve simította le az egyenruháját, miközben friss teát töltött Monsieur Vaneau csészéjébe.
– Be kell vallanom, uram, az után a hamis kaparászás után már minden gyanús zajra megugrik a gyomrom – jegyezte meg a kalauz, miközben halkan a folyosó vége felé pillantott.
Ott ült az új, zaklatott utas, aki szorosan a térdén pihentette a kis szögletes rézdobozt. A tárgy alig volt nagyobb egy vastagabb imakönyvnél, mégis, amikor a kisasztalra helyezte, a szerkezet olyan tompa, nehéz dörrenéssel koppant, mintha tömör ólomból öntötték volna.
– A teher súlya ritkán van arányban a csomag méretével, Laurent – jegyezte meg higgadtan Vaneau, majd elegáns mozdulattal megkeverte a teáját. – Különösen, ha a tartalom nem megosztani, hanem elrejteni való.
– Gondolja, hogy ismét valami szabálytalanság készül? – suttogta a kalauz közelebb hajolva.
– Egyelőre csak azt gyanítom, hogy a porcelán teáskészletünk nem bír ki még egy ilyen dörrenést – felelte szelíd mosollyal a detektív.
Abban a pillanatban az új utas hirtelen felpattant, a dobozt a kabátja alá szorította, s sietős léptekkel a fülkék felé indult. Amint elhaladt mellettük, egy apró, különös csiszolású fémtárgy halkan a szőnyegre hullott a zsebéből.