185/7. A rezonáló retesz — Számadás Saint-Valéry peronján

– És ki ez a bizonyos rejtőzködő barátunk? – lépett közelebb a zaklatott új utas, miközben gyanakvóan méregette a megkönnyebbült fekete kalapos urat.
– A válasz meglehetősen egyszerű – fordult feléjük Monsieur Vaneau. – Mindenki azt hitte, a sárgaréz kulcs reszelése egy szokványos betörési kísérlet. A félrevezetés mesteri volt: a rézporos kabát tökéletes bűnbaknak mutatta a jóhiszemű segítőt. De a lakkozott fahenger zára nem forgásra, hanem akusztikus rezonanciára nyílik.
– Rezonanciára? – kerekedett el a zaklatott utas szeme.
– Pontosan. Az igazi elkövető nem kulcsot használt, hanem a folyosó faburkolatához szorított finom hangvillát, ami láthatatlanul rezegtette meg a reteszt. A rézporos csel csak időnyerés volt. És hogy kiből hiányzik a zenei hallás, de bővelkedik fémporos finommechanikai szerszámokban? A válasz nem más, mint…
A vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a VIP-kocsi fali lámpái megremegettek, s a folyosón felcsattant az acélkerekek éles csikorgása. A szerelvény finoman zökkenve állt meg Saint-Valéry állomás fénybe borult peronja mellett.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s a helyi nyomozók azonnal a folyosóra léptek.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisítás és lopási kísérlet ügyében! – fordult a parancsnok határozottan a zaklatott új utashoz.
– …mint Ön, kedves uram – fejezte be szárazon Vaneau a félbeszakadt mondatát.
A megdöbbent tettet gyorsan elvezették. A peronról friss utasok léptek a kocsiba; köztük egy sápadt férfi tűnt fel, aki egy üres, mégis kísértetiesen kaparászó kalitkát szorított a mellkasához.
Vaneau halványan elmosolyodott, ezüst zsebóráját zsebre tette, és csendben figyelte, ahogy a szerelvény újra kigördül az éjszakába.