186/1. A kaparászó kalitka — Éjszakai suhanás Orival felé

A kerekek egyenletes kattogása lassan visszahozta a VIP-kocsi megszokott, kimért nyugalmát. Monsieur Vaneau kényelmesen elhelyezkedett a bársonyfülke szélén, miközben az ablakon túl elmosódtak Saint-Valéry utolsó lámpái. A folyosóról azonban különös, ütemes neszezés szűrődött be – mintha apró karmok kaparták volna a fémrácsot.
– Megbocsátást kérek a zavarásért, uraim – mormolta a folyosón álló sápadt utas, feszülten szorongatva a sárgaréz kalitkát. – De a kismadaram rendkívül érzékeny a huzatra.
Laurent kalauz közelebb lépett, majd értetlenül pislogott a teljesen üres kalitkába, melynek alján csupán egy magányos, elszáradt madártoll hevert.
– De uram… ebben a kalitkában nincs semmi – jegyezte meg a kalauz óvatosan.
Pillanatnyi csend támadt, mialatt a zárt fémkalitka belsejéből újra felcsattant az éles, kaparászó hang.
– Nyilvánvalóan a hiányérzet adja a hangot – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával, miközben az ajtókeretnek dőlt. – Vagy a kalitka aljába rejtett rugós szerkezet.
– Ön gúnyolódik velem? – szorította magához a tárgyat a férfi, szemeiben hirtelen riadalom villant.
– Dehogy, kedves uram. Én csupán tisztelem a fizikát – Vaneau halványan elmosolyodott. – Bár ha a kalitka valóban üres, aligha indokolt, hogy a retesze belülről legyen elcsavarva.
A férfi meglepetten visszahőkölt, de mielőtt válaszolhatott volna, a kalauzfülke ajtaja riadtan pattant ki: a széf pótkulcsa nyomtalanul eltűnt. Orival felé rohanva a rejtély máris felütötte a fejét.