185/6. A finom rezonancia — Nyomok a VIP-kocsi folyosóján

A fekete kalapos úr még mindig döbbenten pislogott a kezében maradt apró szerszámra, miközben a folyosó halvány lámpafényében Monsieur Vaneau közelebb lépett hozzá, és finoman megérintette a férfi sötét kabátjának hajtókáját.
– Ha megengedi, a ruhatára beszédesebb, mint gondolná – mondta Vaneau halk, száraz humorral. – Az átreszelt kulcs sárgaréz pora ugyanis nem a zsebében gyűlt össze, hanem a kabátja jobb vállán. A kedves ismeretlen, aki a Montclar-i peronon megbízta Önt, meglehetősen bizalmasan lapogatta meg a hátát, miközben a reszelőt a markába nyomta.
– De miért tette volna? – kérdezte szorongva a férfi, s feszülten próbálta lesöpörni a finom csillogást. – Hiszen én csak segíteni akartam!
– A segítőkészség nemes erény, bár ezen a vonaton néha veszélyes mellékhatásokkal jár – válaszolta Vaneau. – A rézporos viasznyomok feladata csupán az volt, hogy Önt tegye gyanússá, míg az igazi elkövető a félreértett nyomok mögé bújva várja a megfelelő pillanatot. A lakkozott fahenger zára ugyanis egyáltalán nem reagál a sárgaréz kulcsra. Az egy finom akusztikus rugózású retesz.
A fődetektív ekkor elővette régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, és egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat.
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Valéry állomásra érkezünk – mondta nyugodtan. – És addigra a mi rejtőzködő barátunk kénytelen lesz észrevenni, hogy a csapdája a saját lábára csapódott rát.