185/1. A lakkozott fahenger — Árnyak Crestmont felé

A kocsiajtók csattanása jelzést adott a továbbindulásra, s az Intercontinental Express kerekei éles csikorgással vették fel a megszokott, ritmikus ütemet. Monsieur Vaneau kényelmesen visszalépett a VIP-kocsi folyosójára, ahol a magas, szemmel láthatóan zaklatott új utas még mindig a lakkozott fahengert egyensúlyozta a karjai között, mintha egy ritka, ám roppant makacs hárfát próbálna babusgatni.
– Jó estét, uram – szólította meg Vaneau szelíden, szürke szemöldökét kissé megemelve. – Meglehetősen szokatlan kézipoggyász egy éjszakai hálókocsi-járathoz.
– Szokatlan? Ugyan már! – mordult fel a férfi, miközben átható gépolaj- és kiszáradt lakkszagot árasztva megállt a 6-os fülke ajtaja előtt. – Ez egy XIX. századi mechanikus orgonaszerkezet precíziós védődoboza. Vagy legalábbis az volt, mielőtt ez a nyomorult sínpár rázni nem kezdte. Érzi ezt a tompa pendülést? Ennek a szerkezetnek nem lenne szabad pendülnie!
– A vonatok sajátossága, hogy mozgásban vannak – felelte Vaneau fanyar, elegáns mosollyal. – Bár elismerem, a mechanikus muzsikának ritkán van fix menetrendje a folyosókon.
– Ez nem muzsika, uram, ez tiszta katasztrófa! – suttogta feszülten a férfi, és óvatosan közelebb hajolt. – Ebben a hengerben nem sima kottatekercs lapul, hanem a fivérem utolsó akarata. És ha Crestmont állomásig nem találom meg a zárszerkezet hiányzó kulcsát, a rugók felpördülnek, s a belső kalapácsok apró darabokra zúzzák a finom mechanikát!
Émile Vaneau elgondolkodva nézte a lakkozott faborítást, amelyből ebben a pillanatban, egy erőteljesebb zökkenő kíséretében, apró sárgaréz fogaskerék hullott ki, s gurult egyenesen a fődetektív cipőjének orráig.