184/2. A hiányzó kulcs — Árnyak a folyosó sötétjében

– A kulcsom! Elvették a kulcsomat! – kiáltott fel a vörös hajú utas, miközben remegő ujjakkal tapogatta az átvágott lánc csonkját. – Aki a kulcsot birtokolja, az parancsol a szerkezetnek!
– Vagy legalábbis tudja, hogyan kell elhallgattatni egy ketyegő fémdobozt – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben felállt a plüssülésről, és az elakadt légzésű elegáns hölgy felé bólintott. – Ne aggódjon, asszonyom, a tolvajok rendkívül gazdaságos emberek. Sosem visznek el egy nehéz ládát, ha a kulcsa kényelmesen elfér a zsebükben.
A fülke ajtaja félig nyitva állt, a folyosó homályában pedig a kerekek ütemes robogása mellett halk, sietős léptek zaja enyészett el.
– Ki kell derítenünk, ki volt az! – méltatlankodott a vörös hajú férfi, és szorosan magához vonta a megnémult dobozt. – Ha a szerkezet kinyílik, mielőtt elérjük Montfort állomását, mindannyian óriási bajba kerülünk!
– A baj ritkán érkezik pontosan a menetrend szerint – válaszolta Vaneau száraz eleganciával, majd a küszöbre mutatott. Ott egy apró, különleges drótvágó csipesz hevert a szőnyegen. – De úgy tűnik, a tettesünk túlságosan sietett a távozással.
– Egy professzionális célszerszám! – hüledezett az elegáns hölgy. – Ön szerint még a kocsiban rejtőzik?
– Vagy a szomszéd fülkében teázik – felelte a detektív. – A gyanú olyan, mint a huzat ezen a vonaton: minden résen beáramlik.