184/1. A ketyegő fémdoboz — Új gyanú az éjszakai expresszen

A kerekek ritmikus kattogása gyorsan elmosta a Bellerive-i peron zajait. A fülkében ülők feszülten figyelték az új utast, aki görcsösen szorította magához a ketyegő fémdobozt.
– Csak nem egy újabb tolvajjal van dolgunk? – suttogta az elegáns hölgy, miközben gyanakodva méregette a vörös hajú férfi táskáját.
– Asszonyom, biztosíthatom, hogy ez a tárgy a legális tulajdonom – felelte a férfi rekedtes, ideges hangon. – És egyáltalán nem szeretem a tolakodó kérdéseket.
Émile Vaneau kényelmesen elhelyezkedett a plüssülésen, és a sötét ablakra pillantott.
– A kíváncsiság az egyetlen dolog, ami gyorsabban utazik, mint ez a vonat – jegyezte meg Vaneau a rá jellemző higgadtsággal. – Különösen, ha a kísérőzene egy ilyen ütemes ketyegés.
– Ez csupán egy különleges, svájci szerkezet – morogta a vörös hajú utas, majd megigazította a nyakában lévő vékony ezüst láncot, amelynek vége a mellénye alá futott. – Semmi köze a hercegekhez vagy a gyűrűkhöz. Salignac állomásán úgyis leszállok, és elfelejthetjük egymást.
– Salignac valóban kellemes hely az ilyesmihez – bólintott a detektív.
Hirtelen a fülke lámpája pislant egyet, majd a ketyegés váratlanul elhallgatott. A vörös hajú férfi arca elfehéredett. A nyakához kapott, de a lánc helyén csak egy tiszta, éles vágás nyoma maradt a gallérján. A lánc és a rajta lévő apró kulcs eltűnt, miközben a fülke ajtaja halkan kattant a sötét folyosó felől.